Szívecske-terápia

Painted heart

Nem titok, elég nehéz időszakon mentem/megyek keresztül. Sajnos túl vagyok egy váratlan szakításon, amire tényleg, egyáltalán nem számítottam, nem éreztem/láttam semmi elő jelet, és úgy éreztem, életem egyik legboldogabb időszaka volt előtte. De vége lett, és ilyenkor az ember megpróbál mindenbe belekapaszkodni, ami örömet okoz neki.

Nem vagyok az a sokáig búslakodós fajta, illetve azt hiszem, könnyen alkalmazkodok új helyzetekhez úgy, hogy azokat élvezzem is. Persze egy ilyen trauma után nehéz mindig előre nézni (illetve szerintem megengedheti magának az ember azt is, hogy napokig-hetekig maga alatt legyen, nincs azzal semmi gond), és sokszor nagy az ingadozás a különböző hangulatok között. Gondolom ez mindenkinek ismerős:)

Azt találtam ki, hogy a kis naptáramban mindig bejelölöm egy-egy piros szívecskével azokat a programokat/eseményeket, amikor tényleg, igazán önfeledten jól éreztem magam, és nem a “jólvagyok-jólvagyok-nincssemmibaj” jól-éreztem-magamról beszélek, hanem amikor úgy tényleg éreztem, hogy nagyon jó élni (aki szakított már életében, az tudja, hogy ez nem olyan nagyon könnyű ilyenkor). Így egyrészt tudatosítom magamban, hogy igen, ez egy jó este/beszélgetés/tánc óra/futás/akármi volt, másrészt fizikailag látom azt, hogy milyen sokszor élvezem a pillanatokat. Ez segít olyankor, amikor épp nagyon nem élvezem őket:) Persze volt olyan hét, amikor csak 2 szívecskét rajzoltam, de volt olyan is, amikor szinte minden napra jutott egy. És már annyira belejöttem a nagy szívecskézésbe, hogy azt hiszem, ezt a jó szokásomat megőrzöm a későbbiekben is. Ajánlom mindenkinek!

 

  • Facebook
This entry was posted in Lélek by .

Elmélkedés a hangfalakról és azok nem-használatáról

Munny-SpeakersBiztos mindenkivel előfordul olyan, hogy egy teljesen hétköznapi dologról hirtelen világmegváltó gondolatok születnek meg a fejében, és rögtön az az érzése támad, hogy most aztán valami óriási dologra jött rá (amire természetesen előtte még soha senki).

Ez történt velem tegnap, amikor bekapcsoltam a hangfalaimat. Azok a hangfalak ugyanis a szobám korlátozott számú szabad helyei miatt akusztikailag ugyan jó helyen voltak, de a használatuk kicsit körülményes volt, mert ha ezeken keresztül akartam zenét hallgatni, akkor közben a laptopomat nem tudtam használni, márpedig sokszor szoktam zenehallgatás közben netezni/dolgozni/fotókkal szórakozni. Ilyenkor aztán legtöbbször vagy a gépről hallgatok szinte élvezhetetlen minőségben zenét (amiről eddig nem tudtam, hogy az nekem úgy nem is annyira jó), vagy nem is hallgatok semmit.

Tegnap megelégeltem ezt, és áthelyeztem ezeket a bizonyos hangfalakat az íróasztalomra. Ez nettó 15 percembe telt. Ezután elégedetten leültem az asztalhoz és betettem valami random zenét, és akkor jött a nagy gondolat. (Közvetlenül a -márbocsánat- “b***ezk**jó” után).

Hogy mennyi olyan dolog lehet az életemben, amin csak egy nagyon kicsit kell változtatni, és a vállrándítós érzésből (kit érdekel, hogy szól-e a zene, vagy nem) valami olyan dolog lesz, ami örömet okoz. Hogy vajon hány “hangfalam” van, amit észre sem veszek, és kivetítve másokra is,  az emberek vajon miért nem dugják be a hangfalaikat? Kb. ugyanez az érzésem volt pár hónappal ezelőtt, amikor sikerült vennem 5 pár zoknit, és azóta nincs hétvége fele a reggelente előbukkanó “hol van már egy normális zokni???” probléma.

Nem is szeretném ezt a vicces kis elmélkedést tovább folytatni, hiszen a továbbiakra gondolom mindenki rá tud jönni magától is. Mindenesetre úgy megörültem ennek tegnap, hogy gondoltam ezzel megpróbálom feléleszteni a haldokló kis blogomat. Van itt még egyáltalán valaki? :)

Így a végére nem is lehet mást írni, csak azt, hogy: mindenki használja a hangfalait!

 

 

 

  • Facebook